A megfelelés helyett válaszd önmagad

Sokáig azt éreztem, hogy nem igazán látnak. Mintha bármit tennék, valahogy mindig félreértenének. A negatív visszajelzések nemcsak bántottak, hanem mélyen elbizonytalanítottak abban, hogy rendben vagyok-e egyáltalán úgy, ahogy vagyok. Azt hittem, valamilyenné kell válnom ahhoz, hogy elfogadjanak és szeressenek. Hogy csak akkor lehetek elég, ha megfelelek azoknak az elvárásoknak, amiket mások - vagy épp én - állítottam magam elé. Mindig igyekeztem egy kicsit többet adni, egy kicsit jobbnak lenni, mert valahol mélyen azt hittem: csak akkor vagyok szerethető, ha elég jól teljesítek. Idő kellett, mire rájöttem, hogy ez a belső hajtás nem az ambícióból, hanem hiányból fakadt.

Sokunk életét átszövi a bizonyítás vágya. Azt hisszük, ha eleget teljesítünk, ha elég jól dolgozunk, ha mindig mindenben megfelelünk, akkor végre megérdemeljük a szeretetet és az elismerést. A gond csak az, hogy ez a hajtás sosem ér véget, mert a külső visszajelzések soha nem tudják betölteni azt az űrt, amit valójában belülről kellene megtöltenünk.

A szeretet feltételei - gyerekkori mintáink nyomában

Gyerekként a szüleink a legelső tükrünk. Tőlük tanuljuk meg, hogyan kell viszonyulnunk önmagunkhoz és a világhoz. Ha azt tapasztaltuk, hogy a szeretet csak akkor jár, ha jól teljesítünk, ha ötöst viszünk haza, ha csendben maradunk, ha mindig mosolygunk, akkor felnőttként is ehhez a mintához igazodunk. Megtanuljuk, hogy a szeretetért dolgozni kell. Hogy csak akkor vagyunk értékesek, ha „valamit leteszünk az asztalra”. És ez a belső parancs felnőttként is hajt: tökéletes munka, tökéletes kapcsolat, tökéletes külső, de valahogy mégsem érezzük magunkat elégnek.

A szülői elvárásokon túl a környezetünk is nagy hatással van ránk. Már gyerekként is összehasonlítjuk magunkat másokkal: ha a barátaink jobbak matekból, hiába vagyunk mi jók irodalomból, úgy érezhetjük, kevesebbek vagyunk. Felnőttként ugyanez ismétlődik, csak most már a kollégákkal, ismerősökkel vagy épp a közösségi médiában látott „tökéletes” emberekkel mérjük össze magunkat. És miközben mások életéhez hasonlítgatjuk a sajátunkat, egyre távolabb kerülünk attól, akik valójában vagyunk.

Amikor a teljesítmény lesz az önértékelés alapja

Aki gyerekként azt tanulta meg, hogy a szeretet feltétele a teljesítmény, felnőttként gyakran olyan kapcsolatokat és helyzeteket keres, ahol újra és újra bizonyítani kell. Lehet, hogy olyan párt választ, aki kritikus és sokat vár el. Vagy olyan munkahelyen marad, ahol soha semmi nem elég jó.

A vágy, hogy elfogadjanak és szeressenek minket, teljesen természetes és emberi. Mindannyian kapcsolódni szeretnénk, és ez a kapcsolódás igénye önmagában nem baj, sőt, ez visz közelebb egymáshoz. A nehézség ott kezdődik, amikor ezt az elfogadást olyan emberektől várjuk, akik a szeretetet feltételekhez kötik. Ilyenkor újra és újra ugyanabba az ördögi körbe kerülhetünk: megpróbálunk megfelelni, hátha ezúttal elégnek bizonyulunk, de a hiányérzet csak mélyül. Minél többet próbálunk tenni, annál fáradtabbak leszünk, és annál kevésbé érezzük magunkat elégnek. Ráadásul a belső önértékelésünk is torzul: már nem tudjuk, kik vagyunk a teljesítményeink nélkül.

De vajon értéktelenek vagyunk, ha épp betegek vagyunk, ha pihenünk, ha nem dolgozunk? Az értékességünk nem a tetteinkből fakad, hanem abból, akik vagyunk.

Az első lépések az önmagunkhoz való visszatérés felé

Az első és legfontosabb lépés, hogy ráismerjünk a mintáinkra. Hogy őszintén megnézzük: miért hajtjuk túl magunkat? Mit szeretnénk bizonyítani, és kinek?Érdemes feltenni magunknak néhány kérdést:

• Mit jelent számomra a siker?

• Mi az ára annak, amit most a sikerért fizetek?

• És valóban megéri-e ez az ár?

  
  

Segíthet, ha leírjuk az összes célunkat, majd kiválasztjuk közülük az öt legfontosabbat. Az időnk és energiánk véges, nem kell minden fronton helyt állnunk. Ezekre az öt célra érdemes koncentrálni, és az egyik lehet a kiegyensúlyozottság, ami magában foglalja a testi-lelki feltöltődést is.

Amikor a túlhajszoltság ára túl magas

A folyamatos bizonyítási kényszer nemcsak a lelkünket, hanem a testünket is kimeríti. Az állandó feszültség hatására megemelkedik a stresszhormon, a kortizol szintje, ami alvászavarhoz, ingerlékenységhez és szorongáshoz vezethet. Ez pedig könnyen a kapcsolatainkra is rányomja a bélyegét: amikor mi túlterheltek vagyunk, gyakran épp azokat bántjuk meg, akiket a legjobban szeretünk.

Fontos ezért tudatosan lassítani. Egy forró fürdő, egy csendes séta, egy jógaóra vagy akár néhány perc mély lélegzetvétel is segíthet az idegrendszernek megnyugodni. Ha egész nap rohansz, próbálj tudatosan lassabban lépni, mélyebben lélegezni. Ezzel jelezheted a testednek, hogy biztonságban van, megnyugodhat.

Az „elég jó” felszabadító ereje

Ha úgy érzed, hogy bármit is teszel, soha nem vagy elég, próbáld meg más szemmel nézni magad. Ne másokhoz mérd, hanem önmagadhoz. Nézd meg, honnan indultál, és mennyit fejlődtél. Minden apró lépés, amit megtettél, számít.

És ha reggel a tükörbe nézel, mondd ki magadnak: „Elég vagyok. Most is, így is.”

Mert valóban az vagy.